Az Etoile Európai Színházi Központ és az Osonó közös színházi projektjének első fázisára szeptember 15. és 21. között került sor Reggio Emiliaban. Az első munkaszakaszt záró bemutatón a Fazakas Misi által rendezett a Bolondok Törvénye című előadást láthatta a közönség, amelyet tíz, erre a projektre beválogatott olaszországi színésszel hozott létre az Osonó vezetője, akivel Erdély András beszélgetett.
E.A: A bemutató után, hogy látod milyen kihívások voltak ebben az igencsak rövid próbafolyamatban?
F.M: A legnagyobb kihívás végül is az volt, hogy adott volt a téma és a szöveg, amivel dolgoznunk kellett. Olaszországban 1978-ban történt egy reform, ami modernizálta a pszichiátriai intézetekben alkalmazott módszereket, és ennek kapcsán mind a mai napig sok kérdés merül fel. Az igazán nagy eredménynek azt tartom, hogy az olasz fiatal színészekkel azon tudtunk dolgozni, hogy hogyan lehetséges ennek a témának az átfordítása 2013-ra. Hogyan válhat személyessé nemcsak a színészek, hanem a nézők számára is. Mennyire tud a mai társadalmi összefüggésekről és a fiatalok helyzetéről beszélni ez az előadás. Végül is a kihívás az volt, hogy a maga mélységeiben körül tudjuk-e járni azokat a kérdéseket, hogy fiatalként ki vagyok, és hogyan találom meg magam most Olaszországban vagy tágabb értelemben a világban, és mindezt el tudjuk-e jutatni a nézőhöz? Így a bemutató után azt látom, hogy egy nagyon jelenidejű, mély előadás született, és sikerült gondolatokat, érzéseket, kérdéseket elindítanunk a nézőkben… és tulajdonképpen ez a feladat.
E.A: Először dolgozol olasz színészekkel. Milyen tapasztalat volt a velük való munka?
F.M: Nagy élmény volt, hiszen nagyon jó energiával dolgoztak. A felszabadultságuk, nyitottságuk és rugalmasságuk mindenképp inspiráló hatású. Az, amit ők tudnak, illetve az, amit ebben a pillanatban én gondolok a színházról nagyon jól tudott találkozni ebben a próbafolyamatban. A temperamentumuk és az egészséges könnyedségük folytán végig jelen volt egy felszabadult alkotói szabadság. Nagyon intenzív volt a próbafolyamat, hiszen rövid volt az idő és minden nap reggel kilenctől éjfélig próbáltunk, de hihetetlenül jó impulzusokat adtunk egymásnak, és valahogy nem éreztük ezt a megfeszített tempót. Folyamatosan a harmóniát éreztem, és megtapasztaltam azt, amit talán Pilinszky fogalmazott meg a legszebben, amikor arról beszélt, hogy ő fogja a ceruzát, de valaki más ír helyette. Valahonnan tényleg fentről jönnek az ötletek és ezért nagyon hálás vagyok.
E.A: Egyre több ilyen együttműködése van az Osonónak. Az utóbbi időben miért lettek ezek ennyire fontosak?
F.M: Valóban, egyre jobban hiszünk ezekben az együttműködésekben. Nagyon szépnek és értelmesnek tartom, hogy különböző országból, különböző nemzetiségű, gondolkodású, kultúrájú emberek összegyűlnek és egyszer csak mindez nem kezd fontos lenni, hanem mindezen túl megjelennek az emberek a maguk szépségében és egyszerűségében. Az emberek valódi találkozása ez, a színház nagy ajándéka. Nagyon sokat tudunk tanulni ezekből a helyzetekből a toleranciáról, az egymás elfogadásáról és nem utolsó sorban a szeretetről, amely nélkül elképzelhetetlennek tartok egy-egy ilyen együttműködést. Talán ez a Taizé-i szerzetesközösség által szervezett találkozók hatása is, de amikor megnéztem a Daniele által rendezett koprodukciót, egyszerűen gyönyörűnek tartottam az olasz és az osonós színészek közös munkáját, egymásra hangolódását. Valami elementáris igazság és emberség volt benne… s azt hiszem erre mindannyiunknak nagy szüksége van.
E.A: Ilyenkor tulajdonképpen mit kerestek a partnerben? Hogyan válogatsz, és milyen szempontok vezetnek társulatvezetőként?
F.M: A kíváncsiság egymás iránt, úgy szakmailag, mint emberileg, számomra alapvetően fontos. Akarunk tanulni egymástól és ez egy nagyobb szintre emeli az egymásra való figyelmet. Most például meghatározó tényező volt az, hogy valahogy az olasz társulat is azt a magas energiaszintet hordozta, ami az Osonót is jellemzi, illetve, hogy alázattal dolgoznak és életükben az egyszerűséget keresik. Mi annak örülünk, hogy egy olyan társulatot találtunk, akik szintén úgy hozzák létre az előadásaikat, hogy az szóljon valamiről, és gondolatokat, kérdéseket tudjanak eljutatni az emberekhez. Talán ez az a pont, amelyben a legjobban találkozunk az Etoile-al.
E.A: Az Osonó egyik alapelve az, hogy projektjeibe, a felnőtt társulati tagok mellé diákokat is bevon. Ez most is így történt a Daniele Franci által rendezett koprodukcióban…
F.M: Igen, nagyon fontos, hogy bevonjunk diákokat, jelen esetben a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatából, illetve a Művészeti Népiskola színészosztályából. Gyakorlatilag arról van szó, hogy helyzetet teremtünk egy-egy alkotófolyamat kapcsán olyan élettapasztalat megszerzésére, amely lehetőséget ad a fiatalok számára arra, hogy kinyíljon világlátásuk, fejlődjön látókörük és ezáltal kezdjék megérteni azt a világot, amelyben felelős emberekként meg kell majd találják a helyüket. A tanügyi rendszer egyáltalán nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mert teljesen elveszett a jelenidejű kapcsolat a rendszer és az élet között. Mintha a tanügy még mindig nem fogta volna fel, hogy merre tart a világ és hogyan tudna válaszolni a jelen kihívásaira. Ha valóban az életre szeretnénk nevelni a fiataljainkat, ha segíteni szeretnénk nekik tájékozódni ebben a zűrzavarban, akkor az én meglátásom szerint rengeteg ilyen gyakorlati projektbe kellene belevinni őket. Lássanak, találkozzanak, halljanak és tapasztaljon, kezdje megérteni a világot, hogy mikor eljön az idő, tudjon felelős döntéseket hozni úgy a társadalomra, mint a saját életére nézve. Azt gondoljuk, hogy színházműhelyként mi is felelősek vagyunk azért, ami a társadalomban történik, vagy leginkább azért, ami történni fog… ezért meg kell teremteni ezeket a helyzeteket a diákok számára.
<< vissza
