Minek hiszünk, az életnek vagy a halálnak? Mi történik meg, az élet vagy a halál? – folytathatjuk szabadon a színis hallgatók előadása által feltett kérdések sorát. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színészosztályának végzősei június 7-én a Tamási Áron Színház nagytermében mutatkoztak be. A Halál c. katalán darab közel négy órás előadása arra is alkalom volt, hogy a művészeti képzés teljes palettájáról képet kapjunk: a végzősök mellett a II. év színis hallgatói, a táncosok, zenészek és a látványtervező szakosok munkájába is betekinthettünk.
Sergio Belbel kortárs katalán drámaíró hét történetet ismertet meg velünk, két nézőpontból. Az első részben minden páros jelenet halállal zárul, a második rész pedig megfordítja az élet előjeleit, és az életben maradás útját mutatja meg. A barcelonai Nemzeti Színház vezetője a filmforgatókönyvek világát idézi, azzal a spanyol filmiskolával rokon, melyet Almodóvar és Iñárritu fémjelez. Mai témák, kortárs szereplők, banálisnak tűnő helyzetek, meghökkentő elemek. És, – mindezek mellett –, a filmnyelv, a rendezők személyisége által a megélt problémák egyetemes emberi kérdésekké nőnek, a bemutatott sorsok pedig egyszerre lesznek költőiek és profánok. Az előadás rendezője, Bocsárdi László, az egyetem professzora, kifejezetten arra volt kíváncsi, hogy a forgatókönyv miként fordítható le a színház világára. Tud-e érvényes módon hatni a nézőre az élet-halál kérdése ebben a lecsupaszított, a színház eszközeit (díszlet, jelmez, hanghatás, fényvilág, stb.) minimalista módon használó előadásban. Ebben válhatott segítséggé az egyetem más művészeti karainak együttműködése.
„Azért élünk, hogy megváltoztassuk életünket.” – hangzik el egy szereplőtől. A változás a színház sejtje, a színházba járó ember pedig az éppen változóra kíváncsi. Mi történik most? Mi változik meg? A bemutatott élet, vagy az előadás Isten kérdésénél vált: az első rész utolsó jelenetében az egymásra acsarkodó gyilkos és áldozat Isten beavatkozását várja, hogy a létezése bizonyítékaként mentse meg a családos férfit a felbérelt gyilkos golyójától. A vadul ordító emberi esetlenség mellett, egy kép – a fényt kapó kottatartók látványa – kíséri ki a nézőket a szünetre. Az első rész két órája mélységesen igénybe veszi a néző halállal kapcsolatos témák befogadásának a határait, jól esne magunkkal vinni az erős jelenlétű, fiatal színházi emberek munkáját, aztán kitisztulni a hét halálos történet banalitásából. De Sergio Belbel és az előadás alkotói meglepetést tartogatnak, melyet a szünet alatti nyugtalanító zene csak fokoz. A második felvonás kezdésekor az addig bejátszott dallamrészeket már négy muzsikus élő játéka váltja fel, a színpadon pedig ugyanaz a családos férfi, akitől elköszöntünk az első rész végén. A férfi a halál álarcos tréningruhás figuráival táncol. Mintha a zene mindent élővé tenne: átszövi, felfrissíti az érzelmeket, elmélyíti a témákat, megalapozza a mélységeket, és magasságokat nyit a meghökkentő eseteknek. Erre erősít rá a szöveg is: az előadás utolsó páros jelenetében az orvosnő és a forgatókönyvíró párbeszédében arról vitázik, hogy nem szabad banálisan beszélni élet és halál kérdéseiről. Hiszen ezek nemcsak egy forgatókönyv izgalmas témái, nemcsak egy előadás ürügyei, nemcsak eszközük arra, hogy legyen mivel villogni, vagy amiről beszélni – az élet és a halál maga a létezés, egzisztenciálista szempontból nézve.
A második részben valóban az élet igenlése mellett voksol Belbel, vele együtt az előadás. A jelenetek szerkesztése a forgatókönyvírás egyik ismert formája alapján halad tovább: a kördramaturgia, vagy a megy tovább az egy mintájára: minden páros vagy hármas jelenet egyik szereplője továbbviszi a történetet, és a következő jelenet szereplőjévé válik. A néző visszafelé haladva, az első részben megismert, hét halálos kimenetelű eset megmentésre került változatát látja. A családos férfi hite meghatja a gyilkost, aki nem követi el a bűnt, a korházi beteg megmenti a csirkecsonttól megfulladt lány életét, a bolond asszony sem hal meg a gyógyszer túladagolás miatt, hanem motoros balesetből megmenekült fia mellett alhat békésen a korházi széken. És így tovább. Mindenki megmenekül. A szereplők életben maradnak ugyan, de végül is ki írja a forgatókönyvet? Ki változtathatja tartalmassá hetven év élet ürességét? És igazából mi érdekli ennek az előadásnak kapcsán a fiatalokat?
Vannak előadások, melyek próbára teszik a tűrés és a befogadás határait, mintha valahogyan nekünk is bele kellene halnunk, hogy újjászülethessünk, és más nézőpontra váltsunk. Az előadás szinopszisában a fiatal színészek azt kérdezik, hogy mennyire tartalmas az életünk a halál előtti pillanatból nézve – így is arra bíztatják a nézőt, hogy maga keresse a válaszokat.
A színészek érettek, erőteljesek, talán többet is éreznek az életből, mint gondolnánk. Több lírai képet, vallomást viszünk magunkkal: a mosolygó öregasszony békéjét, a heroinista fájdalmas kiszolgáltatottságát, az órákig csirkehúst puhító anya jellemének finom összetettségét, derűjét és szánalmasságát, a depressziós író kilátástalanságát és halálát.
A Halál c. előadást 2016. március 4.-én mutatták be Marosvásárhelyen, június végén az egyetem hallgatói a Kisvárdai Határon túli Színházak Fesztiválján is fellépnek.
|