Február 20-án, szombaton kerül sor a Kép éve legelső nagyrendezvényének, Sylvia Plachy fotókiállításának a megnyitójára. A Kép éve nyitórendezvényeként, a Mikor lesz holnap? valamint a Remény és álmodozás, Erdély című tárlatokat 18 órai kezdettel a budapesti Mai Manó Ház kurátora, Csizek Gabriella és Henning János fotográfus nyitja meg az Erdélyi Művészeti Központban, házigazda Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője. A megnyitón jelen lesz Sylvia Plachy is, aki másnap, vasárnap 17 órakor tárlatvezetést tart.
A budapesti születésű Sylvia Plachy gyerekkorában a forradalom elől családjával Nyugatra menekült, és ez az esemény akkora változásokkal járt, amit a tizenhárom éves lány később a fotózás segítségével próbál megérteni és feldolgozni. Sylvia Plachy szerint ugyanis a “fotók és a fotózás visszatükrözi azt, akik vagyunk”, viszont életének legmeghatározóbb fordulata után a világ rendkívül sok arcával találkozott már, amik szintén inspirációs forrásokká váltak. “Mindenki olyan fájdalmasra akarja festeni az én életemet. Pedig nem egy fájdalmas, hanem egy teljes életem van. Egy ideig ugyan fájdalmas volt, már réges-régen nem az, csak van bennem egyfajta természetes melankólikusság” – vallja Sylvia Plachy, aki körbeutazta a világot miközben korunk egyik legismertebb humanista fotósává vált.
Minden alkalommal valami megmagyarázhatatlan gyöngédséggel és kíváncsisággal látogat Erdélybe, és találkozik az itt élő, meghurcolt életű falusi emberekkel. Az itt készült fotóiból végtelen szomorúság árad, és a fotós véleménye szerint ilyen az emberek tekintete, ezt hordozzák magukban: “a Kelet-Európáról készült fotóim több szomorúságot hordoznak, mint azok, amelyeket más országokban fotóztam. Mindez attól függ, hogy mit közvetítenek az emberek.”
Mindemellett Erdélyt “érintetlennek” és “ősinek” látja: “Rögtön a forradalom után jártam legelőször Erdélyben, amit akkor fehér hó borított. Dicsőségesen szép, csöndes és derűs volt. Mintha Arany János balladáiba csöppentem volna, a békés táj felülírta a hetekkel azelőtti erőszakot. Ezután többször is visszatértem és olyan emberekkel találkoztam, akik felbecsülhetetlen értékeket hordoznak, mint a sugárzó árva fiú, akit legszívesebben hazavittem volna, vagy a vallásos remete, Béla, akinek a kecskéi és szamarai szabadon játszadozhatnak a hegycsúcson. Megismertem Tőkés László tiszteletes urat, aki bujkált, és akire a katonák meg a hívei vigyáztak. 1999 húsvétját Széken, egy magyar faluban töltöttem. Édesanyám, aki mindig csak az idilli gyermekkoráról mesélt, a Kárpátokban egy kis falucskában nőtt fel, Rahóban, nem messze ezektől a helyektől. Ez természetesen jóval a második világháború előtt volt. Shangri-La valószínűleg nem létezik, de egyes helyszínek arra emlékeztetnek, hogy hátha mégis. És Erdély egy ilyen hely.”
Sylvia Plachy bevallása szerint hálás azért, hogy rátalált a fotózás művészetére, mert ez lehetőséget biztosít arra, hogy szabadon utazzon a világban, valamint megörökítheti a megélt történeteit. Erdélybe pedig azért szeret visszatérni, mert ártatlanságra találhat itt, “ezt sugározzák az ottani emberek: a hitet és a gyermeki naivitást.”
A Mikor lesz holnap? valamint a Remény és álmodozás, Erdély című tárlatok 2016. február 20. és március 17. között lesznek megtekinthetőek, hétköznapokon 10 és 17 óra között, míg hétvégén 10 és 14 óra között az Erdélyi Művészeti Központban.
|